Túra a Zselicben

„Nem az erdő van Somogyban, Somogy van az erdőben”
Avagy: a Zselic rövid bemutatása, ahogy én látom…

Kissé cinikusan megfogalmazva mondhatnánk: a Zselicnek szikrázó neve van, amelyet nehéz ugyan megtanulni, ám elfelejteni szinte képtelenség. Milyen egyértelmű ez a név mindaddig, amíg nem nézünk utána: vajon mit is jelent. Hiszen egyes források Zselicának említik a területet (lásd például: Zselica faluszövetség, amely a térség falusi turizmusát igyekszik segíteni), amely rác eredetű szó, és kellemest, ékest jelent. Más értelmezések szerint Zselícia is elfogadott megnevezés, amely némileg visszautal a római kori provinciák neveire, bár ez a név a legvitatottabb. Egyet azonban leszögezhetünk: a szó eredete minden bizonnyal szláv eredetű. Erre utal a „zselezo” kifejezés, amely vasat jelent. Bár az is vitatható, hogy a Zselicnek szoros kapcsolata lenne a vassal. Egy harmadik értelmezés szerint egyszerűen egy tájnyelvi névről van szó: „zselod” illetve „zselud” formákban. Mindkét szó makkot jelent, ami helyesnek tűnik, hiszen a terület híres hatalmas erdőségeiről, amelyekben a középkortól kezdve jellegzetes volt a makkoltató sertéstartás. Ezt alátámasztja továbbá Zselickisfalud település neve is. Véleményem szerint a fenti nevekből mindenki kiválaszthatja a szívéhez legközelebb állót, ám én a legelterjedtebb megszólítást kívánom alkalmazni, tehát maradok a Zselic megnevezésnél.

Miután sikerült kikeverednem a nyelvészet útvesztőjéből, folytatnám utunkat a már sokkal egyértelműbbnek tűnő földrajzi meghatározás felé. Régebben a Zselic a Kaposvártól Szigetvárig húzódó, mintegy 45 kilométer hosszú műúttól nyugatra elterülő dimbes-dombos területet jelentette. Mára ez a meghatározás már kibővült, hiszen északon a megyeszékhely: Kaposvár és névadó folyójának völgye választja el a területet a Belső-Somogytól. Talán legnehezebb meghatározni a terület keleti határvonalát, hiszen ez testvéri kapcsolatban áll a Keleti-Mecsekkel, így célszerűen a Dombóvár - Szentlőrinc vasútvonalat tekinthetjük egyben választóvonalnak is. Maradván a vasúti határvonalaknál, délen a Szentlőrinc – Szigetvár vonal, majd a vasutat elhagyva Lad – Kadarkút – Kaposmérő települések nevezhetők ki a „Zselicország” képzeletbeli határállomásainak.

Ezen kápráztató, és mondhatni, szinte egyedülállóan szép „országban” egy nagyon kedves képzeletbeli túrára invitálom az Olvasót. Kiindulási állomásunk a Zselic természetjáró központja: Simonfa. A kaposvári Meteor Természetbarát Turista Egyesület itt üzemelteti két turistaházát, és innen indítja minden év júniusában a „Zselic 40” éjszakai teljesítménytúrát. Igen, a kérdés jogos! Mit láttunk mi éjszaka a tájból? Nos, nem sok mindent, ám voltunk olyan szemfülesek, hogy nappal végigjártuk a túra által érintett településeket, így sikerült átfogó képet alkotni a Zselic ezen kis településeiről. A túra útvonala pedig a következő: Simonfa > Gálosfa > Terecseny > Kisbőszénfa > Hercegdomb > Simonfa. A táv sem elhanyagolható, hiszen 45 kilométerről van szó és mindez éjszaka! Ha még mindig nyitott kérdés maradt, hogy miért éri meg éjszaka ennyit gyalogolni, íme a válasz: egyszerűen szeretem az éjszakai erdőt, a vadak futását hallgatni, a kis patakokban a békák ugrálását fülelni, a bagoly huhogása, és sorolhatnám, de nem éri meg, hiszen a természet mindig szép, éjszaka pedig még érdekes is.

Arra a kérdésre pedig, hogy miért szeretem a Zselicet, igen egyszerű a válasz. Amikor életemben először itt jártam igen meglepődtem: kedves emberek fogadtak és gyönyörű táj. Egy olyan táj, amelyre nagyravágyó honfitársaink csak legyintenek. Mit jön ez az Andokhoz vagy a Pireneusokhoz? Ezeket a kérdéseket sohasem értettem meg.

A Zselic számomra nem más, mint egy darab a múltból, ahol az erdők mélyén betyárok, szarvasok, és egyszerű erdei munkások békességben élték életüket, végezték mindennapos teendőiket. A Zselic őrzi múltát, büszke jelenére, és bízik jövőjében. Bízzunk benne mi is, hiszen ez a hazánk, Magyarország!

Túránkat a már fent említett Simonfán kezdjük. A 67-es fűút mellett szerényen megbúvó, mintegy 400 lelket számláló település házai tanúként kapaszkodnak fel a Nagy-hegy és a Bánya-hegy lassan emelkedő lábaira, miközben figyelemmel tekintenek le a völgyben elsuhanó gépkocsikra. A település első említése az 1400-as évekből való. A XVIII. századtól a Somssich család birtokolta a területet. Az 1900-as években épült a Kaposvárt Szigetvárral összekötő vasútvonal, amely a törpefalvak életében az életet jelentette. Sajnos a zselici dombok alatt csak a ’70-es évek közepéig pöfögtek a szerelvények, mivel ekkor leállították a forgalmat, és a síneket felszedték. Simonfa azonban nem maradt elzárt település, hiszen a megyei természetjárás egyik központjává nőtte ki magát, amelyen áthalad a Rockenbauer Pálról elnevezett Dél-Dunántúli kék túra is. A simonfaiak elmondhatják azonban azt is, hogy saját kecskefarmjuk van, hiszen a községben működik a környék egyik legnagyobb kecskefarmja, ahol friss tejet és finom kecskesajtot fogyaszthat a megfáradt vándor.

Utunk első része réteken, majd jellegzetes zselici erdőségben halad egészen Gálosfáig. A nyári meleg már némileg enyhül, a lenyugvó Nap látványa pedig aranyszőnyegként kíséri utunkat. A helyiek elmondása szerint, a Zselic éghajlata hasonló a Mecsekéhez, vagyis télen enyhe, csapadékos időjárás jellemzi. Ezzel szemben nyáron mintha nem is dombok között lenne az ember, a levegő szinte beszorul a dombok közé, és csak az erősebb szélmozgások frissítik fel a dombokat. Ilyen és ehhez hasonló érzésekkel bandukoltunk Gálosfa felé, miközben többízben találkoztunk a régmúlt hangulatát idéző pincékkel, végül egy csodaszép löszmélyúton ereszkedtünk le Gálosfára. A település már az első pár percben rendezett, karbantartott, ápolt képet mutatott. „Gyerekbarát község” – fogalmazhatnám így is, mivel a falu főterén egy igényesen felszerelt játszótér, és park szolgálja az itt élőket. Szívem szerint én is kipróbáltam volna a játékokat, de hát menni kellett. Gálosfáról érdemes megjegyezni, hogy a XVIII. századtól kezdve a Festetics család birtoka volt, akik 1772-ben kúriát építettek a területen. A környék jellegzetességeként lehet még említeni, hogy üveghuták működtek az 1700-as évek második felétől kezdve, majd porcelán manufaktúrák alakultak, amely üzemek gépeivel indult meg a pécsi Zsolnay gyár.

Túránkat folytatva a Tótvárosi-erdő kaptatója után érdemes kitérőt tenni a Csepegő-kőhöz. Számomra ez az út egyik legérdekesebb természeti képződménye, hiszen ebből a homokkő képződményből a szó szoros értelmében folyik a víz. Érdemes ebben a kis völgyben jól körülnézni, hiszen rengeteg páfrányt lehet találni a sok csapadéknak és a forrásnak köszönhetően. Igazi „betyárparadicsomba” csöppentünk, mivel a következő tíz kilométer során nem érintettünk lakott települést, így gyakorlatilag most nyílt először mód a zselici erdőség részletesebb tanulmányozására. A Zselic uralkodó fafajai: tölgy, bükk, gyertyán, cser, hárs (az ezüsthárs itt őshonos!), de igen szép számban fellelhető a fenyő és az akác is. Sajnos a korábbi évtizedek erdőtelepítései során sok helyen alkalmazták az akácot, mivel a zselici homokos, löszös, agyagos talajt kiválóan megköti, ám sajnos a földből kizsigereli az ásványi és tápanyagokat, így gyakorlatilag terméketlen földet hagyva maga után. Pár kilométer megtétele után értük el Terecseny üdülőközséget, ahol a helyiek éppen búcsút tartottak. A községtől délre helyezkedik el három kisebb tó, amelyek két patak felduzzasztásából hoztak létre. A Zselic gazdag az ehhez hasonló tórendszerekben, mivel igen sok patak csordogál a völgyekben, amelyek felduzzasztásából remek halas- és szabadidőtavakat alakítottak ki.

Példaként elég csak a Deseda-víztározót vagy a Töröcskei –tavat említeni. A tavak és a körülöttük elhelyezkedő árterületek több madár, rovar és hüllőfajnak biztosítanak szaporodási és életfeltételeket. Az éjszaka folyamán többször felcsendült a békák „éneke” egy-egy patak mellett elhaladva. Különlegesnek számít még pettyes gőte is, amelyet ugyan nem láthattunk, de tapasztalt túratársaink beszámolóiból kiderül, hogy a figyelmes természetjáró találhat ilyen különleges példányokat is. A másnapi kirándulás alkalmával a csapat leánytagjait lehetett ijesztgetni a csodálatos mezei siklóval, melynek egyes képviselői akár a másfél méteres hosszúságot is elérik. Egyetlen egy szempontból szerencsétlen ez az éjszakai túra: a több mint kétszáz induló által keltett zaj sajnos elriasztja a vadakat, így mi is csak lelki szemeinkkel képzeltük el a termetes koronájú őzet, amikor tőlünk nem messze csörtetés hallatszott a bozótban. Az is igaz, hogy a vadgazdálkodás miatt a területet nem ajánlatos éjszaka látogatni, hiszen ez zavarja a vadászok munkáját, és valljuk be: a természetnek is meg kellene hagyni a pihenést, elég, ha nappal zavarjuk az állatokat.

Terecsenyt elhagyva Kisbőszénfa következett. Fontos megemlíteni, hogy a zselici településnevekben a –fa végződés a falva szó rövidítéséből ered, bár szívem szerint én elfogadnám azt a magyarázatot is, hogy az erdők és a természet tisztelete miatt kapta sok község ezen végződést (például: Simonfa, Cserénfa, Bőszénfa, Gálosfa, Ibafa, Magyarlukafa stb.). Kisbőszénfa híres a Kerékkötő Csárdáról, amely egykoron a zselici betyárok találkozó és mulatóhelye volt. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után a magyar katonák közül sokan ebben az erdőrengetegben keresetek, és találtak békét és megélhetést. Sok esetben hozzájuk csatlakoztak a reményüket vesztett földművesek is. A zselici betyárvilág végét is a gépesítés jelentette, hiszen a vasút és a fakitermelés beindultával életterük folyamatosan csökkent, és ami eddig járhatatlannak és áthatolhatatlannak tűnt, az most egyszeribe megszűnt. A zselici betyárokra történt rövid megemlékezésünk után folytattuk túránkat a halkan csörgedező Szenttamási-patak mellett, miközben mögöttünk folyamatosan halványult a civilizáció és Kisbőszénfa hangja. Mintha visszamentünk volna az időben…Az egyre távolodó hangok és fények után, egy pislákoló, halvány petróleumlámpát láttunk meg, amely jelzés volt számunkra az éjszakában, mint egykoron a betlehemi csillag. A Lencsés-tető alatt található ellenőrzőpont fénye volt ez. Jelzés, hiszen tudtuk: jó irányba jövünk. Jelzés másodsorban: a Lencsés-tető (271 méter) a Zselic egyik legmagasabb pontja és egyben vízválasztó gerince is.

Nem csupán vízválasztó, hanem emberválasztó is volt ez az ellenőrzőpont, hiszen az indulók eddigre már igen szétszakadoztak, így további utunkat már teljes csendben és nyugalomban folytathattuk. A túra sajnos nem érinti a Ropolyi kastélyt, ezért mi másnap kerestük fel. Mint megtudtuk az emléktábla már kissé megfakult szövegéből: Villa Rupul ősi település állott a mai vadászház helyén. Az évszámot nem sikerült pontosan kibogarásznunk, de az 1200-as majd az 1700-as évek kerületek említésre. A kúria udvarán egy kisebb kilátótorony áll, amelyre felmásztunk ugyan, de sajnos így sem láttunk többet, mint a földről.

Befejező szakaszához érkeztünk utunknak, amely során a Kecskeháti erdészház érintésével leereszkedtünk a 67-es útra, majd utolsó hegymenetként megostromoltuk a simonfai turistaházat.

Röviden és tömören összefoglalva: a Zselic olyan sok természeti értéket rejt magában, hogy hetek, sőt hónapok kevesek lennének megismeréséhez. A természeti látnivalókon túl azonban érdemes egy kicsit kitekinteni a túra útvonalától távolabb eső községek felé. A teljesség igénye nélkül szeretném a számomra legkedvesebb zselici falvakat bemutatni.

Barangolásunkat Szennán kezdjük. Országosan egyedülálló jelenség, hogy egy élő falu kellős közepén, falumúzeumot hozzanak létre. Ennek okai: Szenna híven megőrizte múltját, kultúráját. Ékes példa erre a skanzen feletti kis dombon álló, 1785-ben épült református templom, amelyet ma is minden vasárnap megtöltenek a hívek, méghozzá a több száz éves ülésrend szerint.

Következő állomásunk: Zselickisfalud, ahol a domboldali pincéket érdemes megtekinteni.

Utunk végcélja: Kaposvár. Ez a polgári város véleményem szerint az ország egyik legkellemesebb települése. Óriási parkok, szökőkutak, műemlékek, sétálóutca, nyugalom és még sorolhatnám, de azt hiszem a legjobb, ha mindenki saját szemével győződik meg erről.

Mindezen szépségek után azonban nem szabad elszaladnunk egy komoly probléma mellett: ez pedig a hátrányos falvak problémája. A gond gyökerei talán a vasút megszüntetésével kezdődtek vagy a túlzott fakitermeléssel. Teljesen mindegy, hogy honnan közelítjük meg a kérdést, egy biztos: képesek-e életben maradni ezek a települések, vagy eltűnnek a történelem „süllyesztőjében”? Égető lett mára az a kérdés, hiszen a településeken megszüntetik az iskolákat, nincsen munkalehetőség, tehát be kell járni tanulni és dolgozni Kaposvárra. De vajon elbír-e tartani egy hetvenezres város ennyi munkaerőt? Égető kérdés lett ez most, hiszen a minap történt bejelentés, hogy a Posta be akarja zárni kistelepülési hivatalait, a Volán pedig csökkenteni szeretné a járatokat, hiszen azok kihasználatlanok. Ez a két dolog a köldökzsinór, amelyet most pusztán gazdasági megfontolásból el akarnak vágni. Szó szerint el lehetetlenítik a falun élőket az élettől. Rendben, de akkor mindenki költözzön be Kaposvárra esetleg Budapestre? Ez megoldás lenne? Lehet, hogyha mindenkinek csak a pénz lesz a legfontosabb, ezen településekre pár év múlva már emléktábla fog csak emlékeztetni, mint Ropoly-pusztán? Nyomtalanul eltűnnek a történelemkönyvekben, és a természet visszahódítja a területet.

Minden bizonnyal nem. De mindannyiunk felelőssége, hogy ez ne következzen be. Jó, jó, de mit tehetek én? Nos, nagyon egyszerű a válaszom! Amikor a Zselicbe megy egy csoport, érdemes minden lehetőséget megragadni, hogy a helyi infrastruktúrát támogassuk, helyben készített termékeket vásároljunk. Az idegenforgalom az egyetlen módja annak, hogy a települések ne haljanak ki, és ezt a csodaszép vidéket megőrizzük unokáink számára is. „Hiszen a Föld nem a mienk, unokáinktól kaptuk kölcsön!”

Az emberek szeretete és a táj szépsége vezet mindig, amikor a Zselicben járok. Ezért szeretek a Zselicbe menni!

Gyenes Viktor

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu